A halál 500 éve ugyanaz. Csak a képei mások
A halál ugyanaz maradt ötszáz éve, csak a nyelve változott. Ez a történet Holbeintől Munchig követi, hogyan látta másképp minden korszak a mulandóságot.
Gondolatban tegyél egymás mellé négy festményt. Az egyiken egy elegáns portrét látsz, amelybe valaki egy koponyát rejtett. A másikon egy csendes asztal áll, rajta egy tulipánnal, egy homokórával és egy koponyával. A harmadikon egy férfi fekszik holtan egy kádban, még mindig tollal a kezében. A negyediken - száztizennégy évvel később - megint egy férfi fekszik holtan egy kádban. Majdnem ugyanabban a pózban. De egy egészen más világban.
Négy teljesen különböző kép. Négy teljesen különböző évszázad. Mégis, mind ugyanarról a kérdésről szól, amit egyetlen élőlény sem tud megkerülni.Mi történik, ha egyszer mindennek vége lesz - és hogyan éljünk addig, amíg tart?
A halál témája ötszáz éve ugyanaz maradt a festészetben. Csak a nyelv változott, amivel elmondjuk.
MIÉRT REJTETT EL HOLBEIN EGY KOPONYÁT A KÉP ALJÁBA?
1533-ban az ifjabb Hans Holbein megfestette A követek című kettős portréját: Jean de Dinteville-t, a francia király angliai nagykövetét, és Georges de Selve-t, Lavaur püspökét.
A kép első pillantásra a reneszánsz gazdagság és tudás ünneplése.
A két férfi között egy polcon tudományos műszerek sorakoznak: földgömb, napóra, hangszerek, könyvek. Minden tárgy hatalmat, tudást és evilági sikert sugall.
A kép alján azonban egy furcsa, elnyújtott, szürke folt lebeg - első pillantásra értelmezhetetlen.
Ha azonban a képet erősen oldalról, majdnem a vászon síkjából nézed, a folt hirtelen összeáll: egy koponya. Ezt a technikát anamorfózisnak hívják - egy olyan torzított perspektívát, amely csak egy adott szögből válik felismerhetővé.
A koponya klasszikus memento mori - latinul: "emlékezz, hogy meg fogsz halni". Bármennyi tudományos műszered, könyved vagy politikai hatalmad van, ez vár rád is.
Amit Holbein tett, rendkívül szellemes: nem egyszerűen odafestette a koponyát a kép közepére. Elrejtette, eltorzította, majdnem láthatatlanná tette. Pontosan úgy, ahogy a halál gondolata is ott lapul az életünk közepén - amíg meg nem nézzük a megfelelő szögből.
MIÉRT FESTETT PHILIPPE DE CHAMPAIGNE EGY TULIPÁNT A KOPONYA MELLÉ?
Több mint száz évvel Holbein után, 1646 körül, Philippe de Champaigne egészen más nyelven mondta el ugyanazt. Vanitas című képén mindössze három tárgyat látunk egy sötét háttér előtt: egy tulipánt egy üvegvázában, egy koponyát és egy éppen most megfordított homokórát.
A kompozíció szinte matematikailag egyszerű.
A tulipán az Élet - a 17. századi Hollandiában a virágnak szinte vagyont érő szimbolikus értéke volt, a szépség és a gazdagság jelképe, ami azonban napok alatt elhervad. A koponya a Halál. A homokóra az Idő, amely a kettő között telik.
Ez a fajta csendélet - amit vanitasnak neveznek, a hiábavalóság latin szavából - a 17. századi Hollandia és Franciaország egyik legnépszerűbb műfaja volt, pont akkor, amikor a kereskedelem addig sosem látott gazdagságot hozott a polgárságnak. Minél többet ér a tulipán, annál erősebb az emlékeztető: ez is elmúlik.
HOGYAN VÁLIK EGY GYILKOSSÁG SZENT KÉPPÉ?
1793. július 13-án Charlotte Corday belépett Jean-Paul Marat szobájába Párizsban. Marat, a francia forradalom egyik legradikálisabb hangja, bőrbetegsége miatt gyógyfürdőben dolgozott, amikor Corday leszúrta.
Jacques-Louis David, Marat barátja és a forradalom hivatalos festője, még abban az évben megfestette a jelenetet. A képen Marat élettelenül hever a kádban, karja lelóg, kezében még mindig egy toll és egy papírlap. Nincs vér, nincs drámai eltúlzás - csak egy nyugodt, szinte szent test, amely emlékeztet a klasszikus keresztlevételi jelenetek Krisztusára.
David ezzel valami újat csinált. A történelmi festészetet, amit addig bibliai vagy mitológiai jeleneteknek tartottak fenn, egy aznapi, valós politikai gyilkosságra alkalmazta.
A halál itt nem elvont figyelmeztetés, mint Holbeinnél vagy Champaigne-nél. Egy konkrét halál. Egy konkrét név. Egy konkrét nap.
A festmény azóta is a forradalom egyik legerősebb képi szimbóluma - bizonyíték arra, hogy a halál ábrázolása nemcsak vallásos figyelmeztetés lehet, hanem politikai emlékmű is.
MIÉRT FESTETTE ÚJRA MUNCH UGYANEZT A GYILKOSSÁGOT, SZÁZTIZENNÉGY ÉVVEL KÉSŐBB?
1902-ben Edvard Munch szakított menyasszonyával, Tulla Larsennel. A heves veszekedés közben, nyaralójukban, elsült egy pisztoly - Munch bal kezét lövés érte. A festő élete végéig Tullát hibáztatta a történtekért, és a trauma évekig kísértette.
1907-ben, ezt a fájdalmat dolgozta fel egy sorozat festményen, amit Marat halálának nevezett el. A kompozíció ismerős: egy meztelen alak fekszik az ágyon, sebesült kezéből vér csöpög - Marat helyén most maga Munch. Vele szemben egy másik meztelen alak áll egyenesen, mereven, tettét már elkövetve - a David képén szereplő íróasztal helyén most Tulla. Ugyanaz a cím. Ugyanaz az alapkompozíció: egy fekvő test, egy álló elkövető.
De semmi más nem egyezik. David képén a halál politikai mártíromság - egy köztiszteletben álló forradalmár, akit a nemzet gyászol. Munch képén a halál (illetve annak szimbolikus, lelki változata) magánügy - egy pár közötti fájdalom, amit csak a festő ismer igazán.
Száztizennégy év választja el a két képet. David még egy nyilvános, politikai jelentést nagyított fel egyetlen halálból. Munch pedig egy nyilvános történelmi jelenetet zsugorított a saját, magánjellegű fájdalmává.
MI KÖTI ÖSSZE EZT A NÉGY KÉPET?
Holbein elrejtette a koponyát egy portréba. Champaigne egy asztalra helyezte a szépség mellé. David egy valós, aznapi eseményt emelt a szent történetek szintjére. Munch pedig ugyanazt a jelenetet vette elő újra, hogy a saját, legmélyebb sebét mondja el vele.
Négy évszázad, négy teljesen különböző vizuális nyelv - és mégis, mind ugyanarra a kérdésre keresi a választ: hogyan éljünk azzal a ténnyel, hogy egyszer mindennek vége lesz?
A festők nem azért tértek vissza újra és újra ehhez a témához, mert ötlettelenek voltak. Hanem mert minden generációnak újra meg kellett találnia a saját nyelvét ugyanahhoz az egyetlen, elkerülhetetlen tényhez.
A téma ugyanaz maradt - csak egyre közelebb került hozzánk.
PRÓBÁLD KI!
Nézz körül a saját otthonodban, és keress egy tárgyat, ami emlékeztet arra, hogy az idő múlik: egy órát, egy elhervadt virágot, egy régi fotót.
Tedd magad elé, és nézd meg két percig.
Mit érzel, amikor tudatosan ránézel? Szorongást? Nyugalmat? Semmit?
A vanitas-festők pontosan ezt az érzést akarták előhívni nálad - nem azért, hogy megijesszenek, hanem hogy jobban értékeld azt, ami most van.
FEDEZD FEL A MULANDÓSÁG TÖBBI TÖRTÉNETÉT!
Ha ez a cikk közelebb hozott hozzád a halál ábrázolásának történetét, a Muse Minutes könyvtárában ezekkel a történetekkel folytathatod:
- Eugène Delacroix - Szardanapalosz halála
- Jacques-Louis David - Szókratész halála
- Vincenzo Camuccini - Caesar halála
Még rengeteg festmény története vár rád a Muse Minutes könyvtárában
MIELŐTT BECSUKOD EZT AZ OLDALT...
Ötszáz évvel Holbein koponyája óta rengeteg minden megváltozott: a technika, a stílus, a megrendelők, a közönség. Ma már nem koponyát rejtünk a portrékba. Fényképeket törlünk. Naptárakat pipálunk ki. Emlékeztetőket állítunk be a telefonunkon, hogy "élj a mának".
De az alapkérdés ugyanaz maradt.
Ezért nem fogunk soha kifogyni azokból a képekből, amik a mulandóságra emlékeztetnek. Nem azért nézzük őket, mert szeretjük a halált. Hanem mert minden alkalommal, amikor eszünkbe jut, hogy véges az idő, egy kicsit másképp nézünk arra, ami most van.
Források
1. Hans Holbein A követek című festményének anamorf koponyája National Gallery, London
2. Philippe de Champaigne Vanitas című csendéletének szimbolikája Ministère de la Culture - POP
3. Jacques-Louis David Marat halála című festményének története Smarthistory
4. Edvard Munch Marat halála sorozatának háttere és a Tulla Larsen-dráma Munch Museum
