Ámornak nem lett volna szabad beleszeretnie Pszichébe. Vénusz, az anyja azért küldte a halandók világába, hogy büntesse meg. Psziché nem tett semmi rosszat. Az egyetlen bűne az volt, hogy túl sokan tartották szebbnek Vénusznál.
Ámor megállt az alvó lány mellett, és a későbbi művészeti hagyomány szerint már ekkor beleszeretett Pszichébe. Tehát már az első pillanatban elrontotta a küldetését.
Edward Burne-Jones közel egy évtizeden át dolgozott az Ámor és Psziché-történeten - egy nagyszabású ciklust tervezett, végül nyolc monumentális panel készült el. Ez a kép a sorozat egyik legcsendesebb jelenete. Egy pillanat, amelyben látszólag semmi sem történik.
Ámor nem diadalmas istenként jelenik meg. Nem nyilaz, nem hódít. Csak néz. A kékbe öltözött alak finoman megérinti Psziché kezét - és ebben az érintésben ott van az egész történet előképe. A szerelem, amely egyszerre gyengéd és veszélyes.
Egy lány alszik. Egy isten nézi. A történet pedig már eldőlt.
Csak még egyikük sem tud róla.
Van valami megrendítő abban, ahogy nem tudják. Burne-Jones festménye ezért különösen erős: nem a szenvedély csúcspontját mutatja, hanem a kezdet törékenységét. A történet ezen a ponton még megállítható lenne. Csakhogy Ámor már beleszeretett Pszichébe.
Vannak pillanatok, amikor az életünk megváltozik, miközben még fogalmunk sincs róla.
Ámor döntése hamarosan visszafordíthatatlanná válik. François Gérard festményén Ámor megcsókolja Pszichét - és ezzel visszafordíthatatlanná válik minden.
