Vannak csókok, amelyek után még minden ugyanúgy folytatódhat. És vannak olyanok, amelyek után már nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
François Gérard festménye botrányt keltett Párizsban, annak ellenére, hogy első pillantásra ártatlannak tűnik. A kortársak szerint a probléma nem a csók volt. Hanem az, hogy túl valódinak tűnt. Psziché nem istennőnek látszik. Nem allegóriának. Hanem egy hús-vér nőnek.
A kép jelenete egyszerű: Ámor lehajol, és megcsókolja Pszichét. A lány teste finoman hátrahanyatlik, karja ellazul, arca egyszerre ártatlan és érzékeny. Minden tekintet a két test találkozására irányul.
Gérard ezt a csókot kapcsolatuk kezdetének jelképeként ábrázolja. Nem viharos, nem szenvedélyes. Inkább lassú, szinte ünnepélyes.
És mégis zavarba hozta a kortársakat.
Psziché arca egyes feltételezések szerint a modell Marguerite Weimer lehetett, egy híres színésznő, akit később Napóleonnal is kapcsolatba hoztak. Ha ez igaz, akkor a mitológiai jelenet mögött nagyon is konkrét test áll.
Van egy apró részlet, amelyet könnyen kihagyunk: egy fehér pillangó Psziché feje felett. A görög "psyché" szó nemcsak lelket, hanem pillangót is jelent. Ez a kis jelzés emlékeztet arra, hogy itt nem csupán testek találkoznak, hanem a lélek sorsa fordul meg.
A csók nem csupán gyengédség. Ez az a pillanat, amikor a történet visszafordíthatatlanná válik.
Egy ideig úgy tűnik, a történet akár boldogan is végződhetne. Riedel festményén Ámor és Psziché együtt ülnek, egy apró madarat etetnek.
