A szerelmük tökéletesnek tűnt. Csakhogy egyetlen szabályt nem szeghettek meg: Psziché nem láthatta annak az arcát, akit szeretett. A boldogság ára a vakság volt. De ez a történet valójában nem az arcról szól. Hanem arról, hogy mennyit tudunk arról, akit szeretünk.
August Riedel festményén Ámor és Psziché együtt ülnek, közel egymáshoz, és egy apró madarat etetnek. A jelenet intim, csendes, szinte mindennapi.
A madár könnyen olvasható a szerelem törékenységének jelképeként: könnyen elrepülhet. Psziché most szó szerint egy sérülékeny lényt tart a kezében - és a gondoskodás itt nem szenvedélyes gesztus, hanem figyelem.
Ez a mítosz legcsendesebb szakasza: a titkos éjszakák ideje, amikor Ámor csak sötétben látogatja Pszichét.
Riedelt a boldogság érdekelte. A mitológia itt teljesen személyessé válik: nem istenek története, hanem két emberé. A szerelem hétköznapi arca jelenik meg, amelyben a csoda a közelség.
A festmény annyira népszerű volt, hogy több változata és másolata is ismert. Nem véletlen: ez az a fajta szerelem, amelyet az emberek szeretnének látni.
Talán ezért olyan törékeny ez a kép. A boldogság itt nem jutalomnak tűnik, hanem valaminek, amit bármelyik pillanatban el lehet veszíteni.
A boldogság néha éppen akkor a legveszélyesebb, amikor tökéletesnek tűnik. Stanhope festményén a szerelem álomszerű. Ez lesz az utolsó nyugalmi pont.
