Az előző epizódban egy kapcsolat omlott össze. Ezen a képen már nem is látunk kapcsolatot. A szerelem története itt egy pillanatra megszűnik két ember története lenni.
Jacob Jordaens nem két szerelmest festett. Hanem magát a vágyat.
A kompozícióban több alak hever, testük puha, súlyos, és meleg fényben fürdik. Ámor ott jár közöttük, szinte pajkosan, a kezében nyílvesszőt tart. Nem az idealizált, karcsú istenfiú, hanem egy eleven, csintalan lény. Ez nem egy konkrét pillanat a mítoszból, hanem a vágy allegóriája.
Jordaens festészetében a testek hangsúlyosak. A bőr nem porcelánszerű, hanem rózsás, vérbő. Látni a redőket, az izmokat, érezni a hús tömegét. Ez a 17. századi flamand barokk: a szerelem nem eszmény, hanem fizikai erő. A festészet súlyt ad annak, amit a korábbi képek idealizáltak.
Jordaens Rubens és Van Dyck árnyékában dolgozott, de ő volt a legtermékenyebb és sokak szerint a legnépszerűbb - nem azért, mert tökéletesebb volt, hanem mert közelebb állt a mindennapi emberekhez.
A korábbi képeken Ámor mindig valaki felé fordult. Nézett, szeretett, elhagyott. Itt azonban már nem Pszichével foglalkozik. Több ember között mozog, mintha a szerelem nem egyetlen történethez, hanem mindenkihez tartozna.
A tér nem egy idilli kert, hanem egy érzéki erdő. Az árnyékok mélyek, a fény drámai. Miután Ámor elhagyta Pszichét, a vágy nem tűnt el. Jordaens festménye arra emlékeztet, hogy egy szerelem véget érhet. A vágy viszont nélküle is tovább él.
A vágy önmagában még nem ment meg senkit. Giulio Romano mantovai freskóin Vénusz kioszt egy feladatlistát - és a próbatételek elkezdődnek.
