Vénusz olyan feladatokat adott Pszichének, amelyeket nem lehetett teljesíteni. És ezek célja nem az volt, hogy Psziché sikerrel járjon. Hanem az, hogy végre feladja. A szerelemért eddig csupán kockáztatni kellett. Most először meg kellett dolgozni érte.
Giulio Romano egyetlen jelenet helyett az egész küzdelmet akarta megmutatni. A freskói egy egész termet töltenek be a mantovai Palazzo Té-ben. A mennyezeten és a falakon kibontakozik az egész történet: ez már nem intim szerelmi történet, hanem egy hatalmi dráma. Psziché próbatételei itt nem csendes szenvedések, hanem látványos jelenetek. A tér megtelik testekkel, mozgással, energiával.
A Palazzo Té nem a hivatalos rezidenciája volt Federico Gonzaga hercegnek, hanem egy titkos villa. Titkos abban az értelemben, hogy nem az udvari élet helyszíne volt - hanem azé, ami akkor zajlott, amikor a protokoll véget ért. A villa elsősorban a herceg magánéletének és szórakozásának helyszíne volt. Nem véletlen, hogy a Psziché-ciklus a hálótermeket díszítette. A freskók nyíltan erotikusak. Az istenek nem távoli, tiszta lények, hanem szenvedélyes, hús-vér alakok.
A történet ezen a ponton már nem Ámorról szól. És nem is a szerelem öröméről. Hanem arról, hogy Psziché hajlandó-e továbbmenni akkor is, amikor minden ellene dolgozik. A próbatételek valójában nem a képességeit mérik. Hanem az elszántságát. Psziché a lehetetlen feladatokat soha nem egyedül oldotta meg. Hangyák, madarak, növények és istenek segítik végig az útján.
Mintha azt sugallná a történet, hogy vannak akadályok, amelyeket nem azért győzünk le, mert elég erősek vagyunk, hanem azért, mert nem maradunk egyedül velük.
A hosszú út után először jut hely az elismerésnek. Greuze képén Psziché koronát tesz Ámor fejére - ez egy csendes, személyes pillanat a próbatételek után.
