Hogyan lehet megünnepelni egy szerelmet, amely majdnem elpusztította önmagát?
Jean-Baptiste Greuze festményén egy egyszerű gesztus áll a középpontban. Psziché koszorút tart a kezében. Ámor lehajtja a fejét - nem diadalmas istenként, hanem gyengéd társként. És Psziché megkoronázza őt.
A történet elején Psziché még aludt. Mások döntöttek helyette. Mások próbálták irányítani az életét. Most ő emeli fel a koszorút. Ez apró mozdulatnak tűnik, de a mítosz szempontjából ez a legnagyobb változás.
Greuze festményein nem a nagy események kapják a főszerepet. Sokkal inkább azok az apró érzelmi fordulatok, amelyeket más festők észre sem vennének. Ő nem a nagy mitológiai csatákat festette, hanem a lélek rezdüléseit: a könnyeket, a megbánást, a gyengédséget. Amikor ehhez a történethez nyúlt, nem az isteni lakomát választotta, hanem ezt az intim pillanatot.
Greuze finoman áthelyezi a hangsúlyt: a történet középpontjába Pszichét állítja. Mert itt a lány koronázza meg Ámort és nem fordítva.
A koszorú a győzelem jelképe. De itt nem csatát ünnepelnek, hanem a próbatételek után a szerelem győzelmét. Psziché, aki végigjárta Vénusz kegyetlen feladatait, most nem áldozat, hanem aktív szereplő.
A történet során egyetlen gyertyaláng elég volt ahhoz, hogy mindent elveszítsenek. Most már sokkal többet éltek túl ennél. Valaha egy titok kötötte össze őket. Most már nincs szükség titkokra.
Ami két ember titkaként kezdődött, most mindenki előtt láthatóvá válik. Raffaello Villa Farnesina-freskóin a lakodalom elkezdődik - és Psziché végleg az istenek közé lép.
