A szerelem addig működött, amíg Psziché nem akarta látni az igazságot.
Jacques-Louis David figyelme ezúttal nem Pszichére, hanem Ámorra irányul. A kép a hajnal pillanatát ábrázolja. Psziché még alszik, a teste meztelen, sebezhetően fekszik az ágyon. Ámor már felkelt. Fél térddel az ágy szélén áll és hátrapillant a nézőre, miközben távozni készül. A tekintete különös: nem isteni, nem fennkölt. Inkább pimasz. Szinte összekacsint velünk.
Psziché számára ez a történet legfájdalmasabb pillanata. Ámor azonban nem tűnik összetörtnek. Nem néz vissza bánatosan. Nem habozik. A mosolya inkább annak a magabiztosságát sugallja, aki pontosan tudja, hogy a történet még nem ért véget.
A kortársakat meglepte Ámor szokatlanul emberi megjelenése.
A kritikusok szerint Ámor túl emberi, túl modern. Nem az idealizált, ártatlan isten, hanem egy igazi fiatal fiú. De David nem akart mitologikus távolságot teremteni. Ő valóságot festett.
Jacques-Louis David ezt a festményt száműzetésben festette, Brüsszelben, hetvenhárom évesen. Egykor Napóleon udvari művésze volt, de a császár bukása után el kellett hagynia Franciaországot. Ő maga is tudta, milyen az, amikor egy élet egyik napról a másikra véget ér.
A mítosz különös kegyetlensége, hogy nem a hazugság pusztította el a kapcsolatot, hanem az igazság. A történet nem azt állítja, hogy jobb tudatlanságban élni. Inkább azt kérdezi: van-e olyan tudás, amelyért érdemes ekkora árat fizetnünk?
A veszteség után egészen más arcát mutatja ugyanaz az isten. Jordaens képén a vágy már nem kötődik Pszichéhez.
