Psziché boldog. És egyelőre nem akarja tudni az igazságot.
John Roddam Spencer Stanhope nem a mítosz legismertebb jelenetét festette meg. Nem a leleplezést. Nem az elválást. Hanem azt a rövid időszakot, amikor Psziché még nem kérdez.
A jelenet nem a mítosz konkrét epizódját ábrázolja, hanem annak hangulatát. A titkos együttlét időszakát, amikor a sötétség nem fenyegetés, hanem védelmező burok. A lant hangja mintha elnyújtaná az időt.
Stanhope rajongott a korai reneszánsz festészet harmonikus világáért. Ezen a képen minden részlet ezt a nyugalmat erősíti. A formák enyhén stilizáltak, minden részlet gondosan kidolgozott.
A kert motívuma különösen beszédes. A kert a nyugati művészetben gyakran kapcsolódik az ártatlanság és a kísértés gondolatához. Az Éden emléke. Psziché itt még békésen ül, tekintete nyugodt. Ámor arca gyengéd, nem titkolózó.
A zenéről sem érdemes megfeledkezni. A zene a szerelem egyik legősibb metaforája: láthatatlan, mégis betölti a teret. A lant hangja hallhatatlan a képen - és mégis érezzük. Ez a preraffaelita festészet egyik különleges ereje: meg tud mutatni olyat is, ami valójában nem látható.
Stanhope festménye nosztalgikus - nemcsak a mítosz, hanem a múlt művészete iránt is. A 19. század végén, amikor az iparosodás mindent átalakított, a preraffaeliták visszavágytak egy tisztább, idealizált világba. A kert így nemcsak mitológiai tér, hanem esztétikai menedék is.
De a mítosz nem a békéről szól. A lant hangja egyszer majd elhallgat.
Psziché hamarosan választ kap arra a kérdésre, amelyet eddig nem mert feltenni. Jacques-Louis David képén egy hajnali jelenetet látunk - Ámor elhagyja Pszichét, és visszanéz ránk.
